Legújabb
tematikus ajánlónkat Umberto Econak ajánljuk, akinek friss
halálhíre felidézte bennünk első és egyik leghíresebb
regényének, A rózsa nevének erős képeit, hangulatait, és
a KétHarisnya úgy gondolta, a virág egyébként is szép
megemlékezés egy író halálára.
Kezdjük
is akkor a „virágos” könyvek sorát ezzel a könyvvel. A
rózsa neve története egy bűnügyi és egy történelmi szál
mentén fut. A helyszín egy olasz ferencesrendi kolostor, 1327-ben
járunk. Baskerville-i Vilmos ferences szerezetes azt a feladatot
kapja, hogy összehozzon egy találkozót rendjének főnöke és a
pápa követe között, hogy egy bizonyos kérdést tisztázzanak.
Eközben viszont egy rejtélyes gyilkosságsorozat történik az
egyeztetés helyszínén, a kolostorban. A végén természetesen,
mint minden valamirevaló krimiben, megtudjuk, ki áll a gyilkosságok
hátterében, azonban a könyv jóval többet ad: óriási adag
történelmi-vallástörténeti-kulturális információt, nagyon
szórakoztató stílusban.
A
rózsa szerepel Fekete István elbeszélésének, a
Rózsakunyhónak a címében is. A történetben az elbeszélő
egy őzbakot akar lőni, de szerencsére csak az utolsó oldalon jön
össze neki, így több napot töltünk vele a Börzsönyben egy
Rózsakunyhó nevű helyen, ahonnan sikertelen túrákat tesz az
erdőben, majd csalódottan visszaérkezve Budapestre meghívást kap
Erdélybe, ahol a Szamos völgyében végre meglövi az év bakját.
De nem is igazán ez a lényeg, hanem az, ahogyan Fekete István a
természetről beszél, olyan „feketeistvánosan”: úgy tudja
leírni a bogarak zümmögését, az aljnövényzet mozgásait a lába
alatt, mintha akciófilmben lennénk. Gyönyörű.
És
még egy rózsás írás: Örkény
István: „Rózsakiállítás” című
kisregénye a szocializmusban játszódik. A fiatal
rendezőasszisztens, Korom Áron megrendezheti saját filmjét, de
végül a rendező nem ő lesz, hanem az élet. 3 olyan emberről
szól a könyv, akik a film elkészültét már nem érhetik meg, de
azt üzenik a halál kapujában, hogy nem szabad rettegni a haláltól,
mert az csak egy ajtó egy új kezdethez.
A
rózsa után szívjuk be az akácvirág illatát Szép Ernő Lila
ákácát újraolvasva. Mai szemmel sokan találhatják picit túl
soknak azt a szíváradást, amit a főhős, Béla produkál, de
annyira finom lelke van, hogy az ember lánya szinte sajnálja néha,
hogy nem ő Manci, a ligeti lány. Déry Tibor mondja azt Szép Ernő
írásairól, hogy a szó legigazabb értelmében vett
impresszionizmus stílusában születtek. És tényleg: mintha egy
festményt nézve sétálunk végig a mélabús banktisztviselővel a
Ligetből a Gerbeaud előtt egészen a Korzóig, és közben
megismerjük a kártyások, az úriasszonyok és a táncoslányok
világát.
És
ha már virág, van itt keményebb fajta is: Darvasi László
Virágzabálók című regénye, ami tényleg a teljes őrület.
A 2009-es könyvet nagyregénynek szokták nevezni, és bár a
KétHarisnya nem ájult el tőle, azt azért elismerjük, hogy
megkerülhetetlen a kortárs magyar irodalomban. A XIX. századi
multikulturális Szegeden vagyunk, és a regényben van három férfi,
aki egyetlen nő szerelméért vetekszik, egy Schütz bácsi nevű
doktor, valamint Mama Gyökér, Féreg úr és Levél úr. Ha meg
akarjátok tudni, kik ők, muszáj elolvasni a regényt:)
Anatole
France: A vörös lilioma az utolsó virágos könyv ebben a
blokkunkban. A történet hátterét a párizsi szalonok adják a
maguk előkelő vendégkörével, a középpontban pedig
természetesen egy szerelem áll, happy end nélkül.
Ezt
olvassátok el, aranyoskáink!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése