Tematikus könyvajánlónk: Városok (avagy minden, ami nem Budapest)

Nemrégiben olyan regényeket ajánlottunk nektek, amelyekben Budapest, mint helyszín igen erősen megadta az alaphangot. Most olyan olvasmányokból gyűjtöttünk össze párat, ahol más városok lüktetése-szaga-terei szolgálnak az ott játszódó történetek hátteréül.

Az orosz-blokk

A Hóvirágok című regényt nem kell bemutatnunk sem a KétHarisnya-blog rendszeres olvasóinak, sem pedig azoknak, akik odafigyelnek arra, hogy minden Booker-díjas regényt elolvassanak. Az Econonist újságírója, A.D. Miller ugyanis olyan izgalmas történetet kerekített moszkvai tudósítóskodása „melléktermékeként”, melyben a gyilkosságok diszkrét illusztrációk csak a fokozatosan kibomló politikai-társadalmi dráma kegyetlen realizmusa mögött. Bűnözés, ahogy azt csak az oroszok tudják...

Jevgenyij Vodolazkin Lauroszát tavaly adta ki az Európa, és ezzel számomra már ki is pipálta az „érdemes könyvkiadást csinálni”-rubrikát. Egy középkori szerelmi történetet elmesélő gyönyörű, klasszikus nagyregény, végtelen vándorlások a megrendítően változatos orosz tájon télen és nyáron, gyalog, lóháton és persze szánon. Egy lelki megtisztulás folyamata friss, modern gondolkodásmóddal elbeszélve.

Itthon, Európában

Itt két magyar író „kalandozásai” fogtak meg bennünket. Az egyik Szomory Dezső A párizsi regény című klasszikusa finom, fájdalmas szecessziós színekkel festi le a huszadik század legelejének Párizsát és annak művészvilágát, ahogyan azt az író maga látta és átélte. A regény rengeteg nevet és létező esemény leírását tartalmazza, mégis, stílusa és nyelvezete az, ami mindig a fejünkben marad, ha elolvassuk. Csupa szerelem, szív- és egyéb fájdalom, szenvedély, ahogy azt csak Párizsban lehet megélni, fiatal emberként:)

Márton László jóval kevésbé romantikus helyre visz magával minket a Jacob Wunschwitz igaz történetében. Nem akarom a németeseket megbántani, de németül még a legforróbb érzelmekbe is vegyül némi kijózanító fegyelmezettség:), különösen, ha olyan messzire visszamegyünk időben és térben, mint az 1604-es Guben városa. Amellett, hogy megtudjuk: a városvezetés és a polgárok viszonya már a XII századi német területeken sem volt leányálom, hogy lázadni igenis kell, bár nagy kérdés az, hogy túléljük-e, rengeteg gyakorlati/történelmi ismeretet is kapunk a korabeli hadviselésről és a mindennapi polgári létről. Ötletes, élő, néha egyenesen játékos nyelvezet - ez a könyv az intellektusunkat simogatva szórakoztat.

Na és az angolszászok

Alan Hollinghurst A szépség vonala című regénye olyat ütött néhány éve, amikor elolvastam, hogy azóta tartom oda a másik arcom is, hátha kapok még egyet belőle. Ez is megnyerte a már említett Booker-díjat (2004-ben), és ez az irodalmi Nobellel ellentétben mindig jelent is valamit. Egy sármos homoszexuális fiúról, Nick Guestről szól, aki nem mellékesen szépségmániás, és aki a 80-as évek közepén bekerül a Thatcher-korszak angol politikai és intellektuális elitjének köreibe, fájdalmas felfedezéseket tesz magáról és körülbelül mindenki másról is maga körül. Tökéletes mondatok, néha ijesztő, néha ölelő mélység - kötelező, nincs mese.

Hanif Kureishi is Londonban sétáltat meg minket a Kültelki Buddhában, csak itt a fővárosnak egy egészen más oldalát élvezhetjük - a Hollinghurst-regény zárt, csak a gazdag negyedek lakóinak fenntartott kertjei után itt leginkább a hetvenes évek végén egy dél-londoni külváros vegyes faji tablóját nézegethetjük Karim Amir, a főhős kalauzolásával, aki színházi karrierre vágyik, hogy kitörhessen jóga-guru apja, Haroon, tüzes és elrendezett házasságba kényszerített unokahúga, Jamila, valamint a többi kedves rokon fojtogató köreiből. Politika azért itt is van, trockisták és ál-munkásosztálybeli-felső-közép-osztálybeliek, rengeteg buli, zene, alkohol, és nem mellékesen egy fiú fejlődéstörténete.

A BBC egyébként a két utóbbi regényből minisorozatot is csinált, és azt azért tudjuk, milyen az, amikor a BBC irodalomhoz nyúl. Megrázóan jó.

A végére maradt egy mese, talán mert el is fáradtunk ennyi városnézésben. Mark Helprin Téli mese című tökéletességéből film is készült, de igazából annak, aki nem olvasta a regényt, talán csak a „mindig-jóképű-vagyok” Collin Farrell maradt meg belőle, aki meg olvasta, még annyi sem. Mert a könyv maga annnnnnnnnnnnyira egyedülállóan-reprodukálhatatlanul ártatlan, élő és igazi világot rak körénk, hogy így utólag nem csodálkoznék rajta, ha annak idején eldöntöm: több könyvet nem olvasok, a legjobb már úgyis megvolt. Persze már bánnám, de ez nem von le abból a tényből, hogy én már soha nem fogom másmilyennek képzelni New Yorkot, mint amilyen a regényben: Peter Lake városának, ahol fehér lovak repülnek, a gépek csodálatosak és lélegeznek, a téli, befagyott vízen kristálytiszta levegőt hasítva szalad a szán, és a szerelem is tiszta, mint a hó.

Úgyhogy ezeket olvassátok el, aranyoskáink!