A KétHarisnya tegnap a Rózsavölgyi Szalon Arts & Caféban
töltötte a késő délutánt, ahol 6-tól Spiró György beszélgetett Sz. Bíró Zoltán
történésszel az író legújabb regényéről, a Diavolináról.
A beszélgetés maga tökéletes volt: a kérdező szakterülete az
MTA honlapja szerint a 19-20. századi orosz (szovjet) politika- és
eszmetörténet, ennek megfelelően jól informáltan kérdezte a szerzőt Gorkijról
és koráról, a regény témájáról, azt a szerzőt, aki híresen alapos akkor, amikor
az éppen megírni kívánt regényét előkészíti, és aki annyira mélyen beleássa
magát a korszakról szóló tényirodalomba, hogy simán megírhatna egy
disszertációt belőle.
A Diavolina ugyanis Gorkijról szól,
a címszereplő-mesélő pedig
az a saját jogán is rendkívül érdekes nő, aki hosszú évtizedeket töltött Gorkij
környezetében ilyen-olyan szerepekben. A következő ajánlót a tegnapi esemény
Facebook-oldaláról másolom be ide, én se mondhattam volna szebben, főleg úgy,
hogy még a regény elolvasása előtt állok:
„Diavolina, a cselédből lett orvos
évtizedekig szolgálta Gorkijt, feleségeit, szeretőit és az akkor már világhírű
íróhoz csapódó vendégek hadát, majd ő lett Alekszej ápolója és utolsó szerelme.
Spiró György új regényében ennek az okos és éleslátó asszonynak a bőrébe bújva
festi meg az orosz és szovjet világot, e világok párhuzamait: a forradalmakat,
intrikákat és főleg rengeteg halált.
Gorkijt Lenin 1921-ben űzte ki hazájából, végül Olaszországban telepedett le. Tartózkodási kérelmét a frissen hatalomra jutott Mussolini hagyta jóvá, mondván, aki az emlékiratait írja, az már nem veszélyes. Hét év múlva Sztálin kitartó munkával kényszerítette haza a Szovjetunióba és állította szolgálatába. A halálosan beteg Gorkij egyszerre próbált dacolni és megfelelni: hatalmas személyében bízva kijátszani a hatalmat.
A Diavolina minden szereplője létezett, a legelképesztőbb történetek is valóságosak, a regényt olvasva pedig magunk is Gorkij köreiben érezhetjük magunkat.”
Gorkijt Lenin 1921-ben űzte ki hazájából, végül Olaszországban telepedett le. Tartózkodási kérelmét a frissen hatalomra jutott Mussolini hagyta jóvá, mondván, aki az emlékiratait írja, az már nem veszélyes. Hét év múlva Sztálin kitartó munkával kényszerítette haza a Szovjetunióba és állította szolgálatába. A halálosan beteg Gorkij egyszerre próbált dacolni és megfelelni: hatalmas személyében bízva kijátszani a hatalmat.
A Diavolina minden szereplője létezett, a legelképesztőbb történetek is valóságosak, a regényt olvasva pedig magunk is Gorkij köreiben érezhetjük magunkat.”
A beszélgetés tehát nagyon jó arányérzékkel
járta körbe magát a történetet, tekintett ki a nemzetközi viszonyokra és be az
orosz belpolitikai és társadalmi helyzetbe. Amint már írtam, Sz. Bíró Zoltán
nagyon jó kérdező volt és nem akarta túlbeszélni Spirót, aki pedig azzal a
humorral, nyugalommal és csillogó intellektussal vezet be minket a regény
világába, amit ő tényleg mindig magabiztosan hoz. Egy Spiró György-regény
alapból mindig jó, ez az este pedig még fokozta is az elvárásainkat a legújabb
művel kapcsolatban.
És akkor a végére valami, ami mindezek mellett nagyon
beakadt nekem: bár én általában a Tom Hardy-féle nyers erőre bukom, ha épp nem
könyvekről van szó, azért mindig
gyorsabban dobog a szívem, amikor Spirót hallgatni megyünk, mert azért a
sugárzó intelligencia is elég vonzó tud lenni:).
„Valószínűleg így van ezzel a magyar olvasó népesség jó része is”, gondolom ilyenkor mindig, úgyhogy extrán odafigyelek a sminkre, hogy ha spontán megrendezné a könyvbemutatón a saját kis Feleségversenyét, bebiztosítsam a dobogós helyet és legalább az udvarhölgység meglegyen.
„Valószínűleg így van ezzel a magyar olvasó népesség jó része is”, gondolom ilyenkor mindig, úgyhogy extrán odafigyelek a sminkre, hogy ha spontán megrendezné a könyvbemutatón a saját kis Feleségversenyét, bebiztosítsam a dobogós helyet és legalább az udvarhölgység meglegyen.
A kisebbik csalódás az volt, hogy ez a verseny megint
elmaradt. A nagyobbik meg az, hogy ha mégis megrendezte volna, kábé egyetlen
vetélytársam akadt volna, a mellettem ülő másik harisnya, Bibliofagina, mert a
közönség többi tagja mind az 50-90-es korosztályból kerültek ki, ő meg
visszalépett volna a javamra. Ja, nem, beszivárgott pár egyetemista a hátsó
sorokba, de odáig már senki nem látott el.
Nem túl felemelő feladat arra a kérdésre keresgélni a
választ, hogy ha az egyik legacélosabb kortárs magyar író regénybemutatóján
ilyen a korosztályi megoszlás (egyébként nem csak most, mindig), mit olvasnak,
hova mennek a 40 alattiak? Értem én, hogy Grecsó, akinél mindig telt ház van,
jobban néz ki, de például az ő egyik példaképe is bevallottan Spiró György, so
visszaértünk az alapkérdéshez. Amíg a beszélgetés tartott, azzal vigasztaltam
magam, hogy biztosan dolgozik a hiányzó korosztály, épp az első lakásra valót
keresi meg. Aztán kiültünk egy levezető italra a Madách térre. Hát nem
dolgoztak. Mindenki ott volt, aki nem a Rózsavölgyiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése